Van olyan, hogy csak úgy sétálsz magadnak vagy sietsz valahová: mész, vennél zsömlét...ha lenne; vagy vennél egy darab sajtot...ha lenne, vagy egy tejfölt...ha. Sajna Kínában nincs egyik sem. Vissza oda, hogy mész valahová. Kint vagy a többi ember között, minden jónak látszik. Aztán egyszerre történik valami, és megállsz, és azt gondolod magadban:
Baszki, ez egyszerűen képtelenség, ilyen nem fordulhat elő!
Ez az állat pedig nem is létezik! - ahogyan a székely kommentálja a zsiráfot a viccben. "_" Ilyenkor azt szoktam gondolni, hogy az egész csak akkor lehetséges, úgy van értelme, ha a sarokban/a fánál/a kocsi szélvédője mögött/vagy akárhol van egy kandi kamera, és az egész csak kitolás. Kitolás velem. Vicc. Kib...ás.
Mire is gondolok? Mikor van ez a kandi kamera effektus?
Amikor először találkoztam a főnökömmel az irodájában, kapkodva leültetett, láttam rajta, hogy nagyon izgul, talán nem azért, mert majd' egy fejjel magasabb vagyok még én is; talán nem is azért, mert a kollégáktól eltérően, megbocsátható akcentussal ki tudok ejteni kínajijak számára elképzelhetetlenül "bonyolult" szavakat mint: answer, birthday, procrastination, knife, wind, vary, country, police station; és feltételezhetően nem is azért, mert a - és milyen volt az út Spanyolországból? - kérdésére diszkrét fejrándítással feleltem ezek kíséretében: nem tudom, én Magyarországról jöttem. Azért izgult, mert vendég van a háznál!
2-2 mondatot váltottunk, amikor egy gyors bocsika után magamra hagyott. Na, - gondoltam magamban - mondhattam volna, hogy tök jó volt az út Spanyolországból, most valszeg az irodát hívja, hogy neki egy hispán tanárnőt ígértek...
Aztán kb. 5 percig semmi mozgás, nem mutatkozott. Már kezdtem reménykedni, hogy egy palack házi vörössel tér vissza: ez pedig a szőlőmből van, fogyaszd egészséggel, Isten hozott; vagy egy villám értekezletet kezdett el szervezni, hogy rögtön át tudjuk beszélni az egyetemi angol tanítás mibenlétét az oktatás hatékonyságának fokozásának elérése céljából; esetleg bevezet két csinos táncoslányt, akiket a végzősők közül választott ki a párt esztétikai tagtörzse...nem tudhatom a helyi szokásokat. Végül megjelent. Nem bor, nem csokoládé, nem welcome drink, sem nem special care a lányoktól...hanem egy halálosan vízköves, toprongyos, itt-ott rozsdás vízforraló.
Erre sok mindent nem lehet mondani, ez olyan, mint amikor autós kártyában a te trabantodra ferrarit húz a haverod. Jobb feladni. Kerestem a kandi kamerát, de nem találtam meg, pedig ez csakis akkor mutat emberi aggyal felfogható összefüggést. Valaki biztosan megszervezi az ilyesmit. Még váltottunk 2-2 érdektelen mondatot, és mire a seggem beizzadt volna a fekete műbőr kanapéján, már kint is voltam a folyosón...a welcome vízforralóval a kezemben.
Battyogok a kampuszon belül, előttem csinos fiatal lányt vezet kézenfogva egy fiú, arra rájöttem, hogy nem azért járkáltak kéz a kéz, mert a kislánynak rossz volt a látása; nem is azért, mert valamelyik el akart volna futni a másik elől mondjuk a bokrok közé; ezek jártak: barátnője és az ő párája: a barátja. Az egyik pillanatban, és nem előbb, a srác egy hatalmasat krákog, felszívja a taknyát jó hosszan, de még azt is, ami a kislábujjában van, és egy marha nagyot köp. És semmi. A lány nem mondta, hogy te állat, sem azt, hogy te barom állat, de még azt sem, hogy kihányom a belem tőled te undorító állat. Sétáltak tovább. Mentek fagyizni. Jah, oda biztosan nem, mert nincs cukrászda. Mentek filmet cserélni a kamerába.
Köpnek az utcán, a buszmegállóban, a buszon, a plázában...mindenhol. Ezt nem lehet megszokni, ez nekem kínzás.
A végére hagyom a tutit, ezzel is megmutatva, hogy mindezek ellenére a kínajijakat igenis szeretem, és már most tudom, hogy egy pindurit hiányozni fog 1-2 bamba itteni haverom. Bizonyos oknál fogva a bankkártyám paypall számára volt szükségem, felfújtam a pofám, beeveztem a megfelelő bankfiókba, ahol senki sem beszél külföldiül egyébként, és rákérdeztem a dologra. A pultnál odajött hozzám egy árnyalatnyi bajusszal büszkélkedő nő, a jelvényén az volt, hogy duty manager. Mondtam neki, hogy nem kell izgulni a bajusz miatt, nem tehet róla, hormonális a dolog, meg hogy szexi is. Olyan izé... kedves akartam lenni.
A bajusza után a fekete kabátjára tévedt a tekintetem, amin mell magasságban méretes fehér voltok voltak elhelyezve, ebben a kabátban szokott enni, ebben szokta leenni magát. Egyszer próbálj meg komolyan beszélgetni valakivel, akinek elől a ruháján tenyér nagyságú - mittudomén - tejbegríz foltok vannak. Annyit még el tudott mondani, hogy nem beszél angolul, de még a fiókban se senki.
Paypall-ról meg még nem hallott, ilyen tantárgy nem volt a duty manager iskolában.
Útba esik egy másik bank, ha már ott voltam, benéztem, éppen jókor érkeztem, mert a portás, akinek customer manager jelvénye volt, éppen ráért. Itt mindenki manager, csak én vagyok nemecsek, a közlegény.
Akarsz érthetetlen nyelven beszélgetni velem? - kérdeztem. Oh, nekünk van egy számítógép manager-ünk, aki beszél ezen a nyelven.
Odavezetett, de nem hajtottak el azzal a mellékutasítással, hogy előbb nyissak náluk bankszámlát, hanem hosszas telefonálás után megkaptam a megfelelő információt. És kit hívott fel? - kérdeztem a sarokban lévő kandi kamerára meredve:
A maga bankját....
Van itt egy amerikai kávézó, Mr Mai's Cafe. A tulajdonos egy amerikai bloke, az eddigi beszélgetéseinkből ítélve a favágó és a benzinkutas közé tenném, na, nem azért, mert a kávézón belül kizárólag sapkában hajlandó tartózkodni /az ehhez fogható illetlenség csak nekem tűnik fel a Kárpátoktól keletre/, hanem mert semmit sem tud még a saját "országa" történelméről sem. Az ország csak azért úgy, mert ország az? Mindegy.
Ott vagyok önkéntes, pénteken este odamegyek /akkor van a nyelvklub/, találkozom a többi önkéntessel, kapok egy híg lötty kávét, egy virtuális hátba veregetést, hogy de jó, hogy gyöttem; és a a nyelvklub tagjaival beszélgetünk. Csak arról nem lehet, ami mindenkit érdekel: politika, vallás...szex. Tehát a szokásos szarságok, hogy te Magyarországról jöttél, oh, that's cool...meg olyanokat szoktunk egymástól kérdezni, hogy na, és láttad a legújabb amcsi filmet, hogy csillag háborúk? Szóval ilyen slampos, semleges, sallangos témákról folyik a három centiméter mély társalgás. Engem csak a kínajiak idegesítenek...mire kijön az a mondat, hogy I has never been in abroad...szóval mire ez megszületik, addigra gondolatban végigsétáltam az Operaház előtt, be a cseh söröző utcájába, ki a Bajcsyra, el a Bazilika mellett, át az Akadémia előtt, ki a pesti Dunához...
A kedvecem az egyik amerikai pofa, akiról még az elején azt hittem, hogy legalább felületesen tisztában van az emberiség /ebbe akár az amerikaiakat is bele lehet érteni/ csúcsteljesítményeivel, filmekkel, zenével, épületekkel, drámákkal etc. Hát, korához képest...nem nagyon.
Az egyik kanapé-kompozíció előtt - a falnál - van egy kandalló, na, nem igazi, hanem olyan áramos, csúcsteljesítmény a giccsgyárból. Amint ezt kiszúrtam, rögtön mondtam valami magyaros, szerintem józan emberre valló, hátezmegmiafaszom-félét, azonban a többiek a pszeudó kandalló védelmére keltek. Fasza.
Na, kezdjük a sztorizgatást, mindenki elmondja a maga kis történetét, hogy emigrálni akar az Egyesült Államokba/Ausztráliába/Kanadába, és ezért most nagyon nyomja az angolt; vagy csak úgy /ennek az a jelentése, hogy apu meg anyu akarja, hogy a gyerek megtanuljon külföldiül, a legrosszabb kombináció/, én ilyenkor jobban szeretek inkább kérdezni, végül is ez egy nyelvklub kezdőknek, és remélhetőleg a kezdő nem én vagyok. Sosem kérdezem meg, hogy mégis hogyan akarsz a világ "legszabadabb" országába vízumot kapni, vagy Ausztráliának miért lenne rád szüksége, az álmok fontos dolgok, na.
Aztán az este végén ez az amerikai arc finoman elkezdni éreztetni, hogy na, ő az usából jött, ahol olyan nagy a demokrácija, hogy már kettő darab pártra is lehet szavazni...
Hallgatjuk ezt a sódert, egyszer csak /out of blue/ az áramos kandalló mellett megáll egy korombeli kínaji, és megkérdezi tőlem, hogy én vagyok-e Magyarországról.
Yes, I am.
Mert ő ismer egy verset egy magyar költőtől...
Petufi...
ismerem-e...
valami szabadság és love...
"Anyám, az álmok nem hazudnak, takarjon bár a szemfödél: dicső neve költő fiadnak, anyám, soká, örökkön él."
Ez nem az a vers, de ez jutott eszembe. Az amerikai egy pindurit összement, eltűnt, itt neki nincs mit mondania. Azzal a kínajival azóta is haverság. Legutóbb Horthyról beszélgettünk.
Aztán a bátyám szólt, hogy kihagytam a köménymagot és a fokhagymát a marhapörköltből. Mostmár mindegy, így is elfogyna egy nagy kondérral.
Kedvenc kávézómban ücsörgök, doyoung a neve, eddig nem sikerült megértenem, hogy miért ez a furcsa névválasztás...meg hogy mit jelent.
Ma a tanítás után kimentem enni egy helyre, halálos, hogy mennyire nincs itt mit enni! Aztán ahogyan visszaközlekedtem, eszembe jutott, hogy bizony a nagy cégek, kapzsi marketingesek célba vették a gyerekeket. Rengeteg reklám, üzlet kizárólag a kölkökre "utazik", és ez gyomorforgató. Elég kinyitnod a képládát vasárnap reggel, amikor a gyerekműsor megy, a legeslegprimitívebb reklámokat akkor adják, nézd meg, hogy a tévé hogyan kommunikál a gyerekekkel egy olyan helyzetben, amikor azt feltételezi, hogy apaésanya/anyaésapa még alszik, vagy mást csinál..., gyermekeik meg nézik a képernyőt. Lányoknak csak a ribanckodás, fiúknak meg műnyanyag fegyverek és háború, cuperhősös kitettség.
Tartottam órákat az egyik rise iskolában, ahol a gyerekek életkora olyan 3-8 év közé tehető...most nem kezdem el azt magyarázni, hogy teljesen felesleges, sőt káros egy hároméves gyereket összezavarni két nyelvvel, inkább másról beszélek.
Ez a rise /kiejtése rájz...nem rájsz, oké?/ egy amerikai iskolarendszer, olyan diznilend de lux, minden csillog, a falakról amerikai hírességek néznek le ránk, főleg szabadkőművesek /amivel még mindig semmi baj, ez csak kiegészítő információ/. Ahogyan kijöttem, és sétáltam át a helyen, vettem észre, hogy egy óriási gyerekboltból van a bejárat...infernális képek következtek! Hányingert keltő giccs, minden rózsaszínű, hánámontáná, világoskék, zenél, villog, gagyi. A kis kínaji gyerekek rohangálnak a sorok között műnyanyag gyerekjátékokat követelve /pester power/, a szülők meg kergetik őket, aztán a pénztárnál találkoznak. Apa fizet, csingling, pörög a gazdaság, még egy szarság a gyerek játékai közé...jöhet a szériazabálda, hogy még ferdébb legyen a valóságérzéked, te kis elkényeztetett, agyondícsért anyakedvence.
Ezeknek találták ki az állatsimogatót. Ilyenkor hiányzik a leginkább Erdély. Ahol még vannak olyan gyerekek, aki a szüleiktől megtanulnak szántani, kapálni, kaszálni, kenyeret sütni, faragni/Gyegyóban azt mondják, hogy a fát hímezni, ez a kifejezés költészet/. Mennyivel intelligensebb nemzet a miénk, ahol még sokan tudják/tudjuk, hogy a szórakozást nem a plázában kell keresni...hanem a Hargita tetején, vagy a Csóványosra menet, de legalább is a Feneketlen-tó partján.
Egyik hajnalban a 12 tanítvány jutott az eszembe. Amikor Jézus megjelenik nekik, és megbízza őket /entrust somebody with something/, hogy vigyék el a tanítást, akihez csak lehet, nos akkor furcsa dolog történik. Egyik sem mondja, hogy nem; egyik sem akadékoskodik, félti életét, sunyiskodik, tagadja meg a küldetést; hanem elmennek, tanítanak, és
/erőszakos halállal/
meghalnak, ha jól tudom, mindannyian. Nem hátborzongató dolog ez? Az emberi tényezőt nem szabad kihagyni. Képzeljül el, hogy az egyik azt mondja, hogy oké, vége a dalnak, megyek vissza a vállalkozásomhoz, vagy kiadom könyvben a sztorit, vagy nyitok egy csárdát/hostelt/kovácsműhelyt stb.
Előtte emberként viselkednek, hazudnak, elalszanak, törleszkednek. Aztán valami megváltozik. Mindegy, csak ezen gondolkoztam, senki sem adja oda az életét egy hazugságért. Én sem adnám.
Amikor úgy nagyon nem megy, akkor ki mást hallgatnék? A héten a csíki feldolgozásokat. Bartók nem a mienk, egyetemes. A zenéje a mienk, főleg magyar gyökerű, de maga a gondolat/a gondolata/az érzés egyetemes. Ebben a mélységben/magasságban nincs nemzeti hovatartozás. Hogy látod?
A tökfőzeléket...azt szerette. Kevés hagymát összevágok igen apróra, vajon fut egyet, én egy kis zsülienre vágott sárgarépát is teszek bele, azt is fut a hagyma után, aztán a tök, kis víz, só, kapor, csöpp delikát, és sűrítés.
Egyszerű rántást készítek, de világosat, a Szűz Mária áldjon meg!
Aztán egy pindurit hagyom kihülni, hőkiegyenlítéssel tejfölt és/vagy tejszínt is adok hozzá, aztán ezzel sűrítem a főzeléket. Ugyanezt használom a borsófőzelékhez is.
Két tükörtojás, stefánia vagdalt, fasírt, rántott csirkemell, vagy a maradék marhapörkölt, egy szelet méretes kenyér, utána egy nagy pohár szörp, de szódával ám. A szörphöz és a fröccshöz csak végveszélyben, de csakis akkor adhatsz ásványvizet. Ki hallott már ilyet?
Úgy gondoltam eddig, hogy a blogolás olyan magányos embereknek való, akik csak a számítógép előtt érzik kiteljesedve az életüket; nem tudtam elképzelni, hogy valaha én is fogok ilyesmit csinálni. Aztán idekeveredtem, magányos lettem, és most mégis. Olvastam néhány blogot itt, olyan, mint a társadalom...színes.
Később rájöttem, hogy valójában napközben is "blogolok", megfogalmazom magamnak, amit magam küröl látok. Itt meg csak le kell ülni, és ide kell írni. Kinek?
Na, hát ez az.
Kit érdekel? Nem fogok arról írni, hogy milyen magas az életszínvonal (vagy alacsony), hány lakást építettek fel az elmúlt öt évben, vagy hogy milyen színű itt a taxi. Sokkal szívesebben írok - terveim szerint - arról, hogy én hogyan látom ezt a helyet.
Jah, a kedvencem. Nem leszek pol korrekt, de 1000 örömmel szállok értelmes vitába bárkivel.
Na, kezdjük valami egyszerűvel.
Kaja.
Szeretek főzni, tudok is, szeretek különleges helyeken megkóstolni a mienktől eltérő ételeket. A kínaji konyha valami borzalmas. Ezt úgy vedd, hogy átvitt éretelemben is (cuisine) - jah, fogok angol szavakat is írni...ez éppen francia, de az angol is használja - és konkrét értelemben is (kitchen). Mocskos helyeken főznek, az utcai árusok olyan koszosak, hogy kifordul a gyomrod, ha bepillantasz; éppen holnap megyek be a központba, van ott egy "kedvenc" helyem (onnan kell elkérni a terem kulcsát), na, majd készítek fotókat, melyek természetesen nem adják vissza a valódi élményt, de valamit sejtetni engednek. Tehát a kitchen valami állati mocskos.
A cuisine. Az meg...tudod, hogy nincs randa nő, csak érdekes arcú. Szóval a kínaji cuisine...érdekes.
Gondolom, a kínaji kultúra elkötelezett hívei most ájultak el, nos, nekik mondom, hogy viszont a kínaji emberek a világ legkedvesebb, leginkább segítőkész, könnyen szerethető nemzete.
De.
A csirkeaprólékból készült rizses hús, a cukormázas szalonna, az íztelen hús- és egyéb levesek stb. Pedig nem kell sok. Összevágok négy fej hagymát. Nem nagyon apróra, nem kell lereszelni! Egy kis zsíron megfuttatom, hozzáadom a nem apró kockára vágott marhahúst, babérlevelet, borsot, lecsót, kis sót...lefedem, és lehúzom a sparhelt szélére. Jah, rendes ételt csak sparhelten lehet elkészíteni.
A pörköltnek kell három óra. Aranysárga, keményre főzött galuska, káposztasaláta, esetes paprika, nagy szelet kenyér...mi kell még?
Na, ezt itt senki sem ismeri. Tudnék mit tanítani a kínajiaknak, de az az órabérem egy kicsit magasabb. az ember ne áruljon el csirkepaprikás, gulyás, brassói, Rákóczi túrós ételekre vonatkozó titkokat koszos ázsiaiaknak olcsón.
Kistarcsáról Kínába
Való igaz, hogy az átlag ázsiai esetleg annyit tud a kontinensünkről, hogy van olyan is, de nem a szomszédos tartomány az, tehát Európa messze van. Ugyanakkor talán mi sem tudnánk könnyen elhelyezni Pekinget, Shanghait, Shengyang vagy Xi’ant a térképen.
Előítéletekkel megterhelten érkeztem ide, melyek mind egy szálig beigazolódtak: a nagyvárosok utcái sosem alszanak, szennyezett a levegő, korlátozott az internet, nincsenek óvárosok, iszonyú mértékű az „agymosás”, csak de jure kommunista ország, mindenhez rizst esznek, sőt van rizzsel ízesített boruk is, amit tradicionálisan levesként fogyasztanak.
Amit esznek és isznak
Magyarországon azt gondoljuk, hogy a kínai konyha kellemesen fűszeres és üdítően változatos, ez a közvélekedés némi korrekcióra szorul. Végigjártam az egyetem összes kantinját és a környékbeli büféket, hozzávetőlegesen tucatszor voltam étteremben különböző társaságokkal, és következetesen a vendéglátóim tanácsait követve „nagyon” tradicionális ennivalót rendeltem, ezek között volt: csirkeaprólékból (!) készített rizses hús - még a lába és a nyaka is benne volt, a fejét nem találtam; felmosólé színű leves - nem tudtam elvonatkoztatni, hozzá sem nyúltam, azt kellett hazudnom, hogy Magyarországon nem eszünk leveseket; édes, ragacsos mártásban párolt szalonna – kifordult a számból; félig főtt, hihetetlen csípős marhapörkölt megbolondítva sós, ecetes fűvel – csúcsminőségű kontármunka; édes tésztából készült pizza, amelyről nem sajnálták a szalámit és az ananászt sem – az édes és a sós íz gyilkos gondolatokat ébresztett bennem; különböző színű és vastagságú spagetti íztelen húslevesben – azt hittem, hogy a tésztát nem lehet elrontani; halászlé, melyben egy egész hal volt pikkellyel, szemmel – remélem, legalább a belsőségeket kivették belőle, nem néztem meg közelebbről; aztán van itt még egy nejlonszatyorból készült virsliszerű, rózsaszín valami, ami a húst képviselné az ételben, de olyan botrányos íze van, hogy az illegális bevándorlók nem győznék elég messzire hajítani. Az ételek általában pokoli csípősek, ami nem erős, az pedig édes. A kalandjaim a kínai konyhával kizárólag kudarccal végződtek, az egyik alkalommal szervezetem az egész esti menütől, minden neki nem tetsző ételtől – többszöri nekifutás után – megszabadult. Amikor először moziba mentem, megkóstoltam a kínai pattogatott kukoricát, melyet ők karamellizálva készítenek, borzasztó volt, később próbálkoztam tökmaggal is, abban azért csalódtam, mert borssal volt ízesítve.
Kínában ötezer éve teát isznak, ha néhol hozzá lehet jutni kávéhoz, az különleges szerencse és egyben kijózanító valóság: a kínai kávé olyan viszonyban van a mi kávénkkal, mint Lakodalom Lajos a Hazám, hazám áriával. Van az a néhány dolog, amit nem tudunk összetéveszteni semmivel, és ez jól van így, különben minden lépés után takaríthatnánk a cipőnket.
Megérkezés és papírok
Amikor kétnapi utazás, 9500 km és háromszori átszállás után földet értem Wuhan városában, a váróteremben inget és zakót vettem fel, hogy az első találkozásunk alkalmával öltönyösen vonuljak be a vendéglátóim emlékezetébe. Kár volt. Még az egyetemi tanárok is mezítláb papucsban/szandálban, nejlon pólóban és műszálas nadrágban járnak be tanítani. A főnököm úgy néz ki, mint egy kínai kisnyugdíjas, a kollégáim ugyancsak nem vesződnek azzal, hogy a beosztásuknak megfelelő ruhában végezzék a munkájukat, de semmi baj, lehet a képzeletnek is helyzeti energiája, nemcsak egy zsák cementnek. A slamposság, a stílustalanság és a bürokrácia tombol Kínában. A tartózkodási és a munkavállalási engedély megszerzéséhez végig kellett járnom a megfelelő irodák sorát, mindig velem volt a kar munkaügyis asszisztense, aki bizonyára azért kapta azt a feladatot, hogy nekem segítsen, mert egyáltalán nem beszél angolul, így tőle sohasem tudtam meg, hogy melyik irodában mit kell tennünk. Az egyik alkalommal a rendőrségen – már a sokadik látogatás alkalmával – meguntam, hogy ez a teszetosza nő képtelen intézkedni, és elhatároztam, hogy én fogom megszerezni a pecsétet attól, aki pecsételni szokott. A dossziémmal a kezemben felnyargaltam az emeletre, sehol egy lélek. Gázszivárgás – futott át az agyamon, aztán egy sarkon befordultam, és egy nyitott ajtó mögött egy szobányi irodára bukkantam. Bent ült két rendőr rendőrnadrágban, rendőrcipőben és fehér (!) atlétában, éppen ettek. Előadtam jövetelem okát és célját. Úgy ámultak egymásra, mintha egymást okolnák, hogy milyen hülye a másik, pedig nem kellett volna, mind a kettő hülye volt. Valahogyan el tudták mondani, hogy éppen ebédidő van, ami sokkal jobb, mint egy alattomos gázszivárgás, ami halomra ölné a kínaiakat saját irodájukban, de majd jön egy kolléga. Jött is egy kolléga, aki beszélt annyira angolul, hogy elmagyarázta, hogy most menjek vele egy harmadik irodába, mert ott van az a személy, aki a pecséteket osztogatja, ő meg majd fordít.
A beszélgetés kicsit hosszan tartott, már attól féltem, hogy rajtam keresztül lefülelnek egy magyar atomtámadást Kína ellen, de végül megkaptam a pecsétet és egy csomó jegyzőkönyvet kínaiul.
A kínai meló
Az a feladatom, hogy gyakoroltassam a diákokkal a különleges kifejezéseket, a helyes kiejtést, a mindennapi angol nyelv használatát. Ezt heti nagyon kevés órában teszem nem nagyon rossz fizetésért, mondjuk fele annyit dolgozom, mint otthoni kollégáim, de kétszer annyi pénzért. Lassan rá kellett ébrednem, hogy Kínában a diákokat nem arra kondicionálják, hogy véleményt formáljanak, megnyilatkozzanak, esetleg önállóan gondolkodjanak, hanem kifejezéstelen arccal, csendben üljenek, jegyzeteljenek, és csak azt tegyék, amire a tanár utasítja őket; ilyenkor lelankad a játékvezetői ambícióm. Egy esetben lehet őket ebből a passzivitásból kizökkenteni, ha meg kell szólalniuk angolul, mert olyankor pánikba esnek: nem találják a legalapvetőbb szavakat sem, küszködnek a nyelvvel. Egyik alkalommal rászántam magam, hogy elmagyarázzam az akasztófa játékot. A kínai nyelvvel nem lehet ilyesmit játszani, mert a nyelvük nem apró mozaikokból épül fel, hanem mindennek megvan a maga jele, így a rablótámadás és a rablóhús jelekben semmi egyezőség nincs. Harminc percen keresztül magyaráztam, de még akkor is úgy néztek rám, mintha magyarul beszélnék, deja vu érzésem volt: annak idején magyar diákoknak magyaráztam fél órán át, és úgy bámultak rám, mintha kínaiul beszéltem volna. Végtelenül lassan kezdték megérteni, hogy most játszunk a szavakkal és a betűkkel, viccelünk; amikor viszont leesett nekik, akkor annyira élvezték, mintha az óra előtt elszívtunk volna egy békepipát. Általában hiába adok páros feladatot, az egymás közötti kommunikációt a minimumra szorítják, hiszen „úgyis tudja, mert a szobatársam”.
Ezekből a hallgatókból ugyanilyen tanárok lesznek, amikor például a filmklubot elkezdtem szervezni, három hétig ültek a kérdésen, hogy engedélyezhetik-e. Kínában minden évben csak tíz nyugati filmet lehet levetíteni a mozikban, az újságokban kizárólag olyan cikk jelenhet meg, amit kommunisták írnak, íratnak, vagy engednek leírni. Mivel egypártrendszer van, szó sem lehet ellenzéki erőkről, de ahogyan látom, itt nincs szükség többpártrendszerre, mihez kezdenének mondjuk háromszáz ellenzéki párttal? A mindennapi életben nem érezhető elnyomás vagy diktatúra, az emberek mennek a dolguk után, a fiatalok szerelmesek, mindenki mosolyog, eszik a csirkeaprólékot rizzsel. Itt még van halálbüntetés, ha valakit korrupción érnek, kivégzik, van még hová fejlődnünk.
Én nem vagyok kínai
Elvétve szoktam találkozni külföldiekkel az utcán, itt-ott, meglepődve tapasztalom, hogy köszönünk egymásnak mi, fehérek. Nagy család.
Aztán néha találkozom olyan helyiekkel, akik – amikor a közelembe érnek – lelassítják a lépteiket, belebámulnak az arcomba, mert: nézd már, anyjuk, itt egy külföldi, aki nem is kínai. Ilyen esetekben úgy csinálok, mint aki nem csinál sehogy sem, és köszöntöm őket kínaiul és angolul egyaránt, egy úr a pokolban is úr, vagy legalábbis annak akar látszani.
Az egyik kínaji kolléganőmmel – aki egyébként könyvelést tanít – egy házban lakunk, néha látjuk egymást, együtt szoktunk volt ebédelni. Ilyenkor mindig hosszasan elmondta, hogy éppen fogyókúrázik, mindenképpen csökkentenie kell a bevitt kalóriát. Mire én a sportot javasoltam mint koncepciót, de mindig volt valamilyen ellenvetése. Ennyiben kimerült a társalgásunk, én nem bántam. Kollegiális viszonyunk jól alakult addig, amíg egy alkalommal összefutottunk a kantin lépcsőjén. Éppen vártam, hogy a kifelézők után én is befelézzek minél gyorsabban, annyira vágytam egy adag csirkeaprólékos rizses húsra. Köszöntöttük egymást, aztán felajánlotta, hogy körbevezet az étkezdében. Ez nem az első hónapban történt, tehát addigra én már nagyjából végigkóstoltam az összes konyha ajánlatát, de egy kis útbaigazítás mindig jól jön. A módszere egyszerű volt, végigmentünk a pultok előtt, az étlapokon rámutatott a kínai jelekre, és azt mondta:
– Látod, itt van az étel neve – biccentettem, hogy látom a kínai jeleket, aztán továbbsiklott az ujja a számokra, és így folytatta: – ez pedig az ára. Következő pult, következő étlap, ugyanaz a magyarázat. Hogy a kínai írás mit jelentett, arról nem beszélt, de az általam is érthető számokat hosszasan firtatta. Ekkor a belső hallásommal olyan hangot hallottam, mint amikor valakinek egyszerre amputálják az összes végtagját. Kandi kamera? Egy titkos beavatás része? Pszichikai hadviselés az európaiak ellen? Hülyeségre csak hülyeséggel lehet válaszolni, ezért ezt mondtam:
…amikor valaki annyira ostoba, hogy azt sem érti, ha szívatják.
A kávézói eset
Viszonylag sok szabadidővel rendelkezem, a környék egyetlen kávézójába járok, ahol még a sütemények is elfogadhatóak. Ott az a szokás, hogy mindenre zselatint öntenek, mert egy főzőműsorban ezt látták. Az egyik kora délután betoppantam a helyre, a pulthoz léptem, próbáltam mosolyogni, ezzel előlegezvén meg éppen megszülető barátságunkat, majd ezt mondtam: