Kistarcsáról Kínába

• És abból a távoli Európából honnan érkezett? – kérdezte tőlem az egyik hallgató.
• Magyarországról – válaszoltam.
• Hát az nagyon jó – hazudta.
• Akkora, mint Kína – hazudtam. Hány országot ismersz abban az Európában? – kérdeztem feltételezve, hogy nem sokat, de ha csak egyet mond, már el tudom magyarázni, hogy Magyarország attól merre esik.
• Én csak annyit tudok Európáról, hogy Indiában van - legalább őszinte volt.
• Majdnem, már India van Európában…

Való igaz, hogy az átlag ázsiai esetleg annyit tud a kontinensünkről, hogy van olyan is, de nem a szomszédos tartomány az, tehát Európa messze van. Ugyanakkor talán mi sem tudnánk könnyen elhelyezni Pekinget, Shanghait, Shengyang vagy Xi’ant a térképen.

Előítéletekkel megterhelten érkeztem ide, melyek mind egy szálig beigazolódtak: a nagyvárosok utcái sosem alszanak, szennyezett a levegő, korlátozott az internet, nincsenek óvárosok, iszonyú mértékű az „agymosás”, csak de jure kommunista ország, mindenhez rizst esznek, sőt van rizzsel ízesített boruk is, amit tradicionálisan levesként fogyasztanak.

Amit esznek és isznak

Magyarországon azt gondoljuk, hogy a kínai konyha kellemesen fűszeres és üdítően változatos, ez a közvélekedés némi korrekcióra szorul. Végigjártam az egyetem összes kantinját és a környékbeli büféket, hozzávetőlegesen tucatszor voltam étteremben különböző társaságokkal, és következetesen a vendéglátóim tanácsait követve „nagyon” tradicionális ennivalót rendeltem, ezek között volt: csirkeaprólékból (!) készített rizses hús - még a lába és a nyaka is benne volt, a fejét nem találtam; felmosólé színű leves - nem tudtam elvonatkoztatni, hozzá sem nyúltam, azt kellett hazudnom, hogy Magyarországon nem eszünk leveseket; édes, ragacsos mártásban párolt szalonna – kifordult a számból; félig főtt, hihetetlen csípős marhapörkölt megbolondítva sós, ecetes fűvel – csúcsminőségű kontármunka; édes tésztából készült pizza, amelyről nem sajnálták a szalámit és az ananászt sem – az édes és a sós íz gyilkos gondolatokat ébresztett bennem; különböző színű és vastagságú spagetti íztelen húslevesben – azt hittem, hogy a tésztát nem lehet elrontani; halászlé, melyben egy egész hal volt pikkellyel, szemmel – remélem, legalább a belsőségeket kivették belőle, nem néztem meg közelebbről; aztán van itt még egy nejlonszatyorból készült virsliszerű, rózsaszín valami, ami a húst képviselné az ételben, de olyan botrányos íze van, hogy az illegális bevándorlók nem győznék elég messzire hajítani. Az ételek általában pokoli csípősek, ami nem erős, az pedig édes. A kalandjaim a kínai konyhával kizárólag kudarccal végződtek, az egyik alkalommal szervezetem az egész esti menütől, minden neki nem tetsző ételtől – többszöri nekifutás után – megszabadult. Amikor először moziba mentem, megkóstoltam a kínai pattogatott kukoricát, melyet ők karamellizálva készítenek, borzasztó volt, később próbálkoztam tökmaggal is, abban azért csalódtam, mert borssal volt ízesítve.

Kínában ötezer éve teát isznak, ha néhol hozzá lehet jutni kávéhoz, az különleges szerencse és egyben kijózanító valóság: a kínai kávé olyan viszonyban van a mi kávénkkal, mint Lakodalom Lajos a Hazám, hazám áriával. Van az a néhány dolog, amit nem tudunk összetéveszteni semmivel, és ez jól van így, különben minden lépés után takaríthatnánk a cipőnket.

Megérkezés és papírok

Amikor kétnapi utazás, 9500 km és háromszori átszállás után földet értem Wuhan városában, a váróteremben inget és zakót vettem fel, hogy az első találkozásunk alkalmával öltönyösen vonuljak be a vendéglátóim emlékezetébe. Kár volt. Még az egyetemi tanárok is mezítláb papucsban/szandálban, nejlon pólóban és műszálas nadrágban járnak be tanítani. A főnököm úgy néz ki, mint egy kínai kisnyugdíjas, a kollégáim ugyancsak nem vesződnek azzal, hogy a beosztásuknak megfelelő ruhában végezzék a munkájukat, de semmi baj, lehet a képzeletnek is helyzeti energiája, nemcsak egy zsák cementnek. A slamposság, a stílustalanság és a bürokrácia tombol Kínában. A tartózkodási és a munkavállalási engedély megszerzéséhez végig kellett járnom a megfelelő irodák sorát, mindig velem volt a kar munkaügyis asszisztense, aki bizonyára azért kapta azt a feladatot, hogy nekem segítsen, mert egyáltalán nem beszél angolul, így tőle sohasem tudtam meg, hogy melyik irodában mit kell tennünk. Az egyik alkalommal a rendőrségen – már a sokadik látogatás alkalmával – meguntam, hogy ez a teszetosza nő képtelen intézkedni, és elhatároztam, hogy én fogom megszerezni a pecsétet attól, aki pecsételni szokott. A dossziémmal a kezemben felnyargaltam az emeletre, sehol egy lélek. Gázszivárgás – futott át az agyamon, aztán egy sarkon befordultam, és egy nyitott ajtó mögött egy szobányi irodára bukkantam. Bent ült két rendőr rendőrnadrágban, rendőrcipőben és fehér (!) atlétában, éppen ettek. Előadtam jövetelem okát és célját. Úgy ámultak egymásra, mintha egymást okolnák, hogy milyen hülye a másik, pedig nem kellett volna, mind a kettő hülye volt. Valahogyan el tudták mondani, hogy éppen ebédidő van, ami sokkal jobb, mint egy alattomos gázszivárgás, ami halomra ölné a kínaiakat saját irodájukban, de majd jön egy kolléga. Jött is egy kolléga, aki beszélt annyira angolul, hogy elmagyarázta, hogy most menjek vele egy harmadik irodába, mert ott van az a személy, aki a pecséteket osztogatja, ő meg majd fordít.

A beszélgetés kicsit hosszan tartott, már attól féltem, hogy rajtam keresztül lefülelnek egy magyar atomtámadást Kína ellen, de végül megkaptam a pecsétet és egy csomó jegyzőkönyvet kínaiul.

A kínai meló

Az a feladatom, hogy gyakoroltassam a diákokkal a különleges kifejezéseket, a helyes kiejtést, a mindennapi angol nyelv használatát. Ezt heti nagyon kevés órában teszem nem nagyon rossz fizetésért, mondjuk fele annyit dolgozom, mint otthoni kollégáim, de kétszer annyi pénzért. Lassan rá kellett ébrednem, hogy Kínában a diákokat nem arra kondicionálják, hogy véleményt formáljanak, megnyilatkozzanak, esetleg önállóan gondolkodjanak, hanem kifejezéstelen arccal, csendben üljenek, jegyzeteljenek, és csak azt tegyék, amire a tanár utasítja őket; ilyenkor lelankad a játékvezetői ambícióm. Egy esetben lehet őket ebből a passzivitásból kizökkenteni, ha meg kell szólalniuk angolul, mert olyankor pánikba esnek: nem találják a legalapvetőbb szavakat sem, küszködnek a nyelvvel. Egyik alkalommal rászántam magam, hogy elmagyarázzam az akasztófa játékot. A kínai nyelvvel nem lehet ilyesmit játszani, mert a nyelvük nem apró mozaikokból épül fel, hanem mindennek megvan a maga jele, így a rablótámadás és a rablóhús jelekben semmi egyezőség nincs. Harminc percen keresztül magyaráztam, de még akkor is úgy néztek rám, mintha magyarul beszélnék, deja vu érzésem volt: annak idején magyar diákoknak magyaráztam fél órán át, és úgy bámultak rám, mintha kínaiul beszéltem volna. Végtelenül lassan kezdték megérteni, hogy most játszunk a szavakkal és a betűkkel, viccelünk; amikor viszont leesett nekik, akkor annyira élvezték, mintha az óra előtt elszívtunk volna egy békepipát.  Általában hiába adok páros feladatot, az egymás közötti kommunikációt a minimumra szorítják, hiszen „úgyis tudja, mert a szobatársam”.

Ezekből a hallgatókból ugyanilyen tanárok lesznek, amikor például a filmklubot elkezdtem szervezni, három hétig ültek a kérdésen, hogy engedélyezhetik-e. Kínában minden évben csak tíz nyugati filmet lehet levetíteni a mozikban, az újságokban kizárólag olyan cikk jelenhet meg, amit kommunisták írnak, íratnak, vagy engednek leírni. Mivel egypártrendszer van, szó sem lehet ellenzéki erőkről, de ahogyan látom, itt nincs szükség többpártrendszerre, mihez kezdenének mondjuk háromszáz ellenzéki párttal? A mindennapi életben nem érezhető elnyomás vagy diktatúra, az emberek mennek a dolguk után, a fiatalok szerelmesek, mindenki mosolyog, eszik a csirkeaprólékot rizzsel. Itt még van halálbüntetés, ha valakit korrupción érnek, kivégzik, van még hová fejlődnünk.

Én nem vagyok kínai

• És Péter, miért éppen Kínába jött? – kérdezték tőlem többször is. Erre a kérdésre nem lehet komolyan válaszolni, nem mondhatom, hogy már én sem emlékszem.
• Mert az unokatestvéred az én utcámban nyitott mosodát, és most megbosszulom – erre mindenki mosolyog, pedig nem is értik. Nem baj.

Elvétve szoktam találkozni külföldiekkel az utcán, itt-ott, meglepődve tapasztalom, hogy köszönünk egymásnak mi, fehérek. Nagy család.

• Sok van még hátra? – kérdezzük szavak nélkül.
• Oh, már csak három hónap, azt már féllábon is…

Aztán néha találkozom olyan helyiekkel, akik – amikor a közelembe érnek – lelassítják a lépteiket, belebámulnak az arcomba, mert: nézd már, anyjuk, itt egy külföldi, aki nem is kínai. Ilyen esetekben úgy csinálok, mint aki nem csinál sehogy sem, és köszöntöm őket kínaiul és angolul egyaránt, egy úr a pokolban is úr, vagy legalábbis annak akar látszani.

Az egyik kínaji kolléganőmmel – aki egyébként könyvelést tanít – egy házban lakunk, néha látjuk egymást, együtt szoktunk volt ebédelni. Ilyenkor mindig hosszasan elmondta, hogy éppen fogyókúrázik, mindenképpen csökkentenie kell a bevitt kalóriát. Mire én a sportot javasoltam mint koncepciót, de mindig volt valamilyen ellenvetése. Ennyiben kimerült a társalgásunk, én nem bántam. Kollegiális viszonyunk jól alakult addig, amíg egy alkalommal összefutottunk a kantin lépcsőjén. Éppen vártam, hogy a kifelézők után én is befelézzek minél gyorsabban, annyira vágytam egy adag csirkeaprólékos rizses húsra. Köszöntöttük egymást, aztán felajánlotta, hogy körbevezet az étkezdében. Ez nem az első hónapban történt, tehát addigra én már nagyjából végigkóstoltam az összes konyha ajánlatát, de egy kis útbaigazítás mindig jól jön. A módszere egyszerű volt, végigmentünk a pultok előtt, az étlapokon rámutatott a kínai jelekre, és azt mondta:

 – Látod, itt van az étel neve ­– biccentettem, hogy látom a kínai jeleket, aztán továbbsiklott az ujja a számokra, és így folytatta: – ez pedig az ára. Következő pult, következő étlap, ugyanaz a magyarázat. Hogy a kínai írás mit jelentett, arról nem beszélt, de az általam is érthető számokat hosszasan firtatta. Ekkor a belső hallásommal olyan hangot hallottam, mint amikor valakinek egyszerre amputálják az összes végtagját. Kandi kamera? Egy titkos beavatás része? Pszichikai hadviselés az európaiak ellen? Hülyeségre csak hülyeséggel lehet válaszolni, ezért ezt mondtam:

• És hol találok kést, villát az étkezéshez? – mennyire sügér ön?
• Oh, mi itt Kínában pálcikával eszünk – nagyon.
• Pálcikával esztek? – mennyire nagyon?
• Igen, pálcikával eszünk – nagyon nagyon. Tettem még a sóderből, hát ezt mondtam:
• Csakugyan? És meg tudnád tanítani nekem is, hogy hogyan kell pálcikával enni? – ezt már nem kellett volna, ugyanis:
• Hogyne, Péter, mindjárt megtanítom neked a kínai evőpálcika használatát – kínos öt percig tartott a mutatvány, mire gyilkos alapossággal elmagyarázta, amit nyilván régtől fogva tudtam.

…amikor valaki annyira ostoba, hogy azt sem érti, ha szívatják.

A kávézói eset

Viszonylag sok szabadidővel rendelkezem, a környék egyetlen kávézójába járok, ahol még a sütemények is elfogadhatóak. Ott az a szokás, hogy mindenre zselatint öntenek, mert egy főzőműsorban ezt látták. Az egyik kora délután betoppantam a helyre, a pulthoz léptem, próbáltam mosolyogni, ezzel előlegezvén meg éppen megszülető barátságunkat, majd ezt mondtam:

• Good afternoon.
• Hö? – volt a nem éppen intelligens válasz. Hát újra mondtam kicsit hangosabban:
• Good afternoon – láttam, hogy a pultosnak nem folyik vér a füléből, láthatólag nem értelmi fogyatékos, ugyanabban az idősíkban vagyunk, akkor mi lehet a baj? Ezt válaszolta:
• Hööö? – oh, szent együgyűség! Ez már a mátrix lenne? Vagy megérkeztünk Alice csodaországába, és mert ma van a nem születésnapom, megviccelnek? Csak a világ legszebb nyelvén tudnék még köszönni, de azt alig értik tizenöt millióan, és ez az egyén nincs közöttük. Az angol köszönéseket a glóbusz kétharmadán megértik, ez egy tizenegymilliós ipari város, itt vagyunk a bankár negyedben, ide sok külföldi jár. Biztosan nem én vagyok az első, aki bejön ide és köszön egy nemzetközi nyelven. Pajtás, ez a mai feladatod:
• Good afternoon! – éreztem, hogy a pultos már fejből el tudná mondani ezt a mondatot, a harmadik horkantás azonban elmaradt. Ránézett a mellette álló kolléganőjére, aki – feltételezem – ugyanannyira nem beszélt angolul, mint ő, és anélkül, hogy nekem bármit mondott volna, berohant a konyhába. Kínos két percet töltöttem a maradék pultossal, de már nem mondtam semmit, nehogy ez is pánikba essen és elrohanjon, én pedig kávé nélkül maradjak. Aztán a konyhából az ikertestvére jött elő feltűrt ingujjal, gondolom, a bátyját kellett újraélesztenie. Ha már arra járt, megkérdezte, hogy mit szeretnék. Úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak, hogy háromfogásos vacsorát akar enni egy melegszendvics áráért. Elmondtam, megértette, megkaptam, megittam, azóta is oda járok. Az esetet követően csak olyan pultossal találkoztam ott, aki elolvasta a Hello és változatai című könyv első leckéjének első oldalát, és ezáltal akár vissza is tud köszönni.